Tudvalévő, hogy én nem vagyok oda a levesekért. Valami miatt az a gén, ami apumban benne volt, hogy szerette a levest, illetve ami anyum édesanyjában, hogy el nem tudta volna képzelni az ebédet leves nélkül, mert azt mondta, hogy az a bevezetője, a gyomor indítója az ételhez, na, az a gén nem szerepel az én szervezetemben.
Ennek ellenére - valszeg a marhahús iránti perverz vonzalmam miatt - a gulyás(leves)t mindig nagyon szerettem.
Perverzként azért mondom, mert ahogy észrevettem, mindig akkor arénázik az epém főleg, ha marhahúsból többet fogyasztok az átlagnál.
(Átlag alatt nem egy átlag embert kell elképzelni, hanem engem, mert a közeli ismerőseim tudják, nem vagyok az a nagyon nagy húsevő.)
Aztán E. barátnőm nem régen egy telefonbeszélgetésünk alkalmával megemlítette, hogy palóclevest fog főzni. Hallgattam nagyokat, hogy az meg mi?!
S elmondta, hogy mi van benne a levesben. Hallgattam, hogy jéé, ez olyan gulyásleves zöldbabbal?!
Nagyjából...
Így drága édesanyámnak átadtam a telefont, hogy ezt beszéljék meg ők ketten, mert ez nekem nagyon tetszik, de köztudott, hogy én spec. nem vagyok az a nagy konyhatündér...
Megalkotta édesanyám a világ legfinomabb levesét, amit nagyjából ezekből az "alkatrészekből" kell készíteni:
 |
| Nagyjából így kell kinézzen... |
50 dkg pulyka-,
vagy marhahús felkockázva (a szegénység mit hoz ki az emberből, kiderült, hogy finom liba nyakkal is),
50 dkg zöldbab,
3 szem burgonya,
1 fej hagyma,
fél gerezd
fokhagyma,
1 tk.
pirospaprika (tk: teáskanál, ugyanis lövésem nem volt, hogy a tk., vagyis a tulajdonképpen szó mit keres a mértékegységek között),
persze só ízlés
szerint (mert só nélkül az életünk nem élhető),
1 "szál"
sárgarépa,
1 kicsi fehérrépa (nem rossz, ha petrezselyem is van a végén),
kevés töltelék
fűszerkeverék (amit a húshoz szoktunk tenni, csak kevesebbet),
2 dl tejföl,
1 ek liszt
(ek: evőkanál - ezt azért tudtam...).
A csipetkéhez, mert
azzal szeretjük (s ezúton köszönöm meg Balatonon Ida néninek, hogy megtanította nekem, hogyan kell finoman csipetkét készíteni!):
2 db tojás,
pici só,
annyi
rétesliszt, amennyit felvesz,
és sok türelem a kicsipkedéséhez.
(Én egy jó DVD mellett akár kétszer annyit is lazán elkészítek... Mert a filmek nemcsak nézésre jók!)
S ha mindezek megvannak, akkor kezdődhet a melós rész.
Összevágom a
hagymát, fokhagymát, kevés olajon, pici vízzel megdinsztelem (irtó vicces a szó). Beleteszem a
felkockázott húst (vagy a nyakat) és kicsit megpirítom (elsápad tőle a hús). Ráteszem a sót, a
pirospapirkát, a fűszerkeveréket és felöntöm egy kevés vízzel. Fedő alatt
fél-puhára főzöm a húst.
Közben megpucolom
a zöldségeket, a babot és ízlés szerinti darabokra vágom. Szívem szerint egyben hagynám, hogy utána ne kelljen a répákkal cicóznom, hogy nem szeretem főtten...
Amikor félig puha a
hús, felöntöm vízzel és hozzáadom a zöldségeket, nehogy szegény hús elunja magát.
Úgy 15 perc múlva
beleteszem a megtisztított és kockára vágott burgonyát és puhára főzöm még azt is velük. Ha
szükséges, amikor minden megpuhult, lehet beleönteni még vizet.
Míg a leves
elkészül - bár ha jó hangulatom van, már napokkal előtte elkészítek több adagot - összegyúrom a csipetkének valót.
Lisztezett tálcára elkészítem a tésztát, s néha megrázom, összekeverem, s esetleg még a
tetejét megszórom liszttel, nehogy összeragadjon. Amikor megfőtt a leves, akkor
beleteszem a csipetkét, és addig főzöm, míg puha nem lesz a
csipetke (is).
Míg fő a csipetke,
addig egy tányérba beleteszem a tejfölt és a kanál lisztet, csomómentesre
kikeverem, s hozzáöntök egy kevés vizet. A forró levesből merítőkanállal a
tejfölre öntök forró leves lét (ezt anyutól tanultam, sokszor láttam nála ezt), közben gyorsan elkeverem a tejfölös lisztet,
nehogy megcsomósodjon, de ezzel hő-kiegyenlítés is történik, s így már lassan
vissza lehet önteni a levesbe a tejfölös lisztet, másik kézzel közben egy
fakanállal keverem magát a produkciót (tiszta varázsló-mozgás). Így nem fog összemenni a tejföl a levesben. Lassan
kavargatva még addig melegíteni kell a levest, míg újra elkezd forrni.
S ezek után már csak azt kell megvárni, hogy végre annyira meghüljön a produkció, hogy lehessen enni... VÉGRE.
Lili (kutya) ilyenkor már ott liheg a konyha előtt, hiszen hiába öregszik, az orrát nem lehet becsapni...
S várja a csontot, főleg, ha hallja a nyakkal kapcsolatos hangokat... Elvégre a palócleves az ő kedvence is (talán főleg emiatt).
Nos, E. barátnőm, millió köszönet ezért a mennyei étekért.
